Hogyan szavazzanak a tudatos emberek?
Miben bízzunk? Mi lesz a választások után?
A legutóbbi írásomban sokan érezték azt, hogy elvettem a reményüket. Most arra teszek kisérletet, hogy elmondjam, miért nem került erre sor.
Andrea Weaver A fényhozó című regénye az egyik legkülönlegesebb könyv, amelyet valaha is olvastam. A spirituális tematikájú kötet egy különleges képességekkel rendelkező nő és egy világmegmentő férfi találkozását és küldetését mutatja be. A két egyedi karakter személyisége a cselekményben bontakozik ki: az álomszép titokzatos nő nem hord táskát, ruhái egyszerűek, bámulatosak, és sohasem hazudik. Személyesen ismeri a világ uralkodóit, jelenlétében csődöt mondanak a fegyverek, és a munkájához van egy listája. Ugyanez a névsor megtalálható a sármos férfinél, aki árva, sosem öl, és a világ megmentésén fáradozik.
Mindketten egy különös küldetést teljesítenek, melyben egymással vetélkednek ugyanazért a célért: elrabolni a vezető politikusokat és más hatalmasságokat. Mindezt azért, mert úgy gondolják, hogy a világ jelenlegi, irányát a hataloméhség, a korrupció és az anyagi érdekek mozgatják, ezek megtestesítői pedig a politikusok. A listán olyan vezetők szerepelnek, akik döntéseikkel háborúkat, káoszt, éhezést, környezeti pusztítást okoznak. Az ő kiiktatásukkal ezek a folyamatok megtörnek. A politikusok eltűnése egy vákuumot teremt, amely lehetőséget ad arra, hogy a világot ne a manipuláció, hanem az igazság és a szeretet alapjain építsék újjá.
A trófeák begyűjtése során a két főszereplő egyre közelebb kerül egymáshoz, miközben megvitatják az élet nagy kérdéseit. A könyv egyik központi gondolata az általános emberi tudatszint különbözősége. Ez pedig alapvetően meghatározza a világ menetét, az emberi kapcsolatok milyenségét, amely folyamatos bizonytalanságot okoz azokban is, akik a saját tudatszintjük fejlesztésén dolgoznak. A nő az egyik beszélgetésen erről azt mondja a férfinek:
“Láthatja, még mindig tele van egy csomó igen, de-vel. Amíg egyetlen igen, de is lappang a gondolatai között, elsősorban önmagával harcol. És amikor végre sikerül közös nevezőre jutnia önmagával, akkor rájön majd, hogy ez volt a könnyebb. A többi emberrel való közös nevezőre jutás... – hosszan elhallgatott, végül kibökte - ... maga a pokol. Tehetetlen és nyomorúságos állapot. És akkor megérti majd, hogy bátran mondhatja az igazságot, szórhatja szerteszét, mint a magot, nem megy vele semmire.”
Egyetlen olvasmányélményemben sem emlékszem arra, hogy ilyen tömör és egyszerű formában bárki tisztán levezette volna az emberi kapcsolatok bonyolult rendszerét. Megérintett ez az igazság. Tudtam én, hogy ez van, de más a tudás, és más a megértés. Olyan volt ez számomra, mintha egy másik dimenzióba léptem volna át.
Amikor valaki elindul az igazságkeresés útján, a környezetében valóságos üdvrivalgással bocsátják el. Aki tud róla, dagad a keble a büszkeségtől, hogy no, íme, “a mi kutyánk kölyke” milyen bátor vállalkozásba kezdett. Nagyobb tettnek számít ez, mint mezítláb megmászni a Himaláját.
Először senki sem tudja - konkrétan egyik érintett fél sem -, hogy az igazságkereséssel az emberi lélek egy olyan útra indul el, amely az emberi kapcsolatok rémálmát hozza el mindenki számára. Aki ezt felvállalja, ahogy halad előre az úton, egyre magányosabbá válik, és szó szerint úgy érzi magát, mintha Muszorgszkij Éj a kopár hegyen című darabjába csöppent volna. Sötétben baktat fel a sziklák között, miközben tombol a vihar. Előre megy, a villámok, a felhők felé, ahelyett, hogy visszafordulna a kényelmes, biztonságos, megszokott klisék közé.
Az igazságkeresés egy olyan utazás, amely egyszerre több dimenzióban zajlik. Az első mindig az, amiből az ember elindult. Kisebb konfliktusok formájában itt jelentkeznek az első megpróbáltatások, ugyanis az igazságkeresőt ebben a dimenzióban elkezdik nem érteni az emberek. És, ahogy gyűlnek a tapasztalatok, ahogy az igazságkereső halad előre a nehéz úton, és ahogy elkezdi látni a lényeget, már nemcsak az igazságkeresés útjának a nehézsége teszi próbára az erejét, hanem az a tudás is, amely a világlátásban bontakozik ki.
Közben ezer meg ezer irányból ostromolja ugyanaz a kérdés: nem lenne jobb semmit sem tudni, mint a többiek?
A tudás terhe szörnyű átokká változik át annál, aki nem tudja azt kezelni. A tudás veszélyes fegyver, egy másodperc alatt kibiztosított gránáttá tud válni az igazságkereső ember táskájában. És veszélyeket rejt, ha odaadjuk másnak. Olyan, mint egy éles penge az újszülött kezében. Esetleg olyan teherré válhat, amit nem bír el az, aki megkapja. Hosszú idő és tapasztalat kell ahhoz, hogy az igazságkereső megtanuljon bánni azzal a tűzzel, amit rábízott az ég. Mindig őrizni kell, és olyan ember kezébe adni, aki nem égeti meg magát vele. Ez az igazságkereső ember legnehezebb kihívása, egy folyamatos próbatétel.
Amíg az igazságkereső ezen az úton halad, már nemcsak zavarok keletkeznek az eredeti dimenzióban élőkkel való kapcsolatban, hanem egyre több a konfliktus. Az igazságkereső elkezd gyanús lenni. Az egykori környezet már úgy tekint rá, mintha már nem „a mi kutyánk kölyke lenne”.
“– Olyan furcsa ez, mintha kicserélték volna ezt az embert... Gyanús, mert olyanokat mond, ami nem tetszik. Olyanokat vár el, ami nem kényelmes a számunkra. Szembe megy azzal, amit korábban gondoltunk a világról. Ezzel az emberrel valami baj van. Talán lefizette az ellenségünk. Jobb lenne kiközösíteni, inkább nem ismerjük. Ez igazából áruló. Nem azt mondja, amit hallani akarunk. Sőt egyáltalán nem akarjuk azt hallani, amit mond! Vajon kinek dolgozik, ki bérelte fel és mire?”
– suttogják körülötte az ezer, meg ezer hasonló gondolatot.
Így aztán a környezete az igazságkeresőt kerülgeti kezdi, mint macska a forró kását. És képzeletben már, mint egy tőzsdei tranzakcióban, arra fogadnak, hogy mikor bukik el. Merthogy el kell buknia, az biztos. Két ellentétes világkép nem lehet egymás mellett.
“Mert ha neki igaza van, akkor nekünk nincs, nekünk pedig igazunk van, ezt tömegek tanúsítják, mindenki úgy tudja.”
– gondolják a régi barátok.
Emlékeznek erre a részre az 1988-ban készült Elpusztíthatatlanok című filmből?
Hirtelen a versenypálya elkezd megváltozni, miközben az igazságkereső halad a cél felé, szinte mindenki azért küzd, hogy elbukjon. Fel se fogják, hogy az igazságkereső ember elbukásával valójában ők maguk buknak el. Az igazságkereső embernek ugyanis már nincs szüksége a tömegekre, olyan tudással rendelkezik, amire pont azoknak lenne szükségük, akik a bukását kívánják.
Ilyenkor az igazságkeresők nagy része meghasonlik önmagával. Megáll, tétovázik, és megjelenik a tudatában az „igen, de”... A kisördög már befészkelte magát az ember lelkébe, és folyamatosan ott duruzsol.
“- Kell ez neked? Mindenki ostobának néz, elhagynak a barátaid, nem ért senki, mindenki azt hiszi megőrültél. És gondolj bele, mindezt miért? Az igazságért? Ugyan, ne légy nevetséges. Azt hiszed, megtalálod az igazságot? És ha közelebb jutsz hozzá, akkor jobb lesz? Nem látod, hogy az embereket nem érdekli az igazság? Adj nekik inkább illúziókat és a királyuk leszel, imádni fognak. Mondd nekik azt, amit hallani akarnak.”
– mormolja az ember fülébe a kisördög simogató hangja.
Hölgyeim és Uraim! Az úgynevezett hangadók szinte mind ezt csinálják. Mindenki ámít, színlel, hazudik, elhallgatja a kellemetlen dolgokat. Ezekből lesznek a “megmondó” emberek. A tömegember ugyanis sohasem vágyik a tudásra, hanem csak az illúzióra, amire megmondó embereket tart fenn. És ma már ott tartunk, hogy ha választani kell, a tömeg meg sem tudja különböztetni az igazságot a hazugságtól. Vagy ha igen, az igazságot nézi őrültségnek. Az igazságtól ideges, zavart, feszült és nyugtalan. Ha nem kapja meg nap, mint nap a hazugságot, már szó szerint szenved. A hazugságot úgy kívánja, mint drogos a kábítószert. És ha megvan az adag, megnyugszik és boldog.
A kötelező gyerekoltásoknál nincs jobb példa arra, hogy mentálisan hová jutott a magyar társadalom. Mint a maja rituális véres szertartásokban, úgy kényszerítjük a gyerekeinket áldozatnak az oltásipar számára. Hát normálisak vagyunk? Azt hisszük ez így rendben van? Az oltások mennyisége, a hatóságok kegyetlensége tekintetében nincs a világon még egy ország, ahol ilyen barbár eljárások lennének, mint nálunk. Mindeközben futószalagon gyártjuk a beteg gyerekeket.
A NebáncsVirág Egyesület által készített tanulmány hivatalos statisztikai adatokra hivatkozva átfogó képet adott a gyermekek körében tapasztalható krónikus betegségek drámai növekedéséről. Az 1999 és 2023 között született mintegy 2,3 millió gyermekre több mint 6 millió krónikus megbetegedés jutott, ami statisztikai átlagban gyermekenként közel három diagnózist jelent. Soha nem volt még ennyi beteg gyerek és soha nem volt még ennyi kényszeroltás. Ma pedig már könyvtárnyi szakirodalom támasztja alá, hogy ok-okozati összefüggés van az őrült vakcinázási program és a gyerekek megbetegítése között. Ezt tárta fel a Nobel díjas Luc Montaigner által ajánlott könyv, A korrupció pestise, vagy a veszélyeket alátámasztó tanulmányokat összesíti az Oltani, vagy nem oltani című könyv. A CHD oldalán sorra jelennek meg esetek, amelyek során oltás miatt vagy meghalt egy gyerek, vagy súlyos mellékhatásoktól szenved.
Mindeközben Novák Hunor gyermekorvos géppuskával lövöldözik a képzeletbeli célpontokra, azokra, akik látják az igazságot az oltásipar ügyében.
Önök szerint ez normális? Bízhatjuk-e a gyermekeinket ilyen tudatszintű fantasztákra? Vagy ennyi felelősségérzet sincs már bennünk, hogy a saját gyerekeinket megvédjük? Még egy tyúk is szembeszáll egy nagytestű kutyával, ha a csibéit kell védje. Csak mi emberek nem vagyunk már képesek arra, hogy elhárítsuk a legféltettebb kincsünkre leselkedő veszélyeket? Egyáltalán emberek vagyunk még?
Jelenkorunk megértésének kulcsszava: a felelősség. A tömegember semmitől sem retteg jobban, mint a felelősségtől. A felelősségvállalást szó szerint fizikai fájdalomként éli meg. Elszakadni a biztos alaptól, a semmibe ugrani ejtőernyő nélkül - ez a szörnyű életérzése, amikor valami olyasmit kellene tennie, ami felelősségvállalással jár. Így jött létre a XX. századi darwini evolúcióban az ember, aki semmiért sem vállal felelősséget. Kitalálták számára, hogy egyszerűbb, ha a felelősséget másra hárítja: a szakemberre. Aztán a szakember a felelősséget tovább hárítja a felettesére. A felettes az intézményvezetőre. Az intézményvezető a minisztériumra. A minisztérium a kormányra. A kormány pedig négyévente vissza a népre, aki a korábbi rossz döntéséért már nem hajlandó felelősséget vállalni, így kezdődhet minden elölről.
A felelősségáthárítás rituáléja a négyévenkénti szavazás. A semmiért felelősséget nem vállaló tömegemberek hosszú sorokban vonulnak az áthárítási ceremóniára. Politikaisten országában így jött létre a felelősség nélküli társadalom.
A szereplők lecserélésével a tömegember abban a tudatban van, hogy változás történt. Pedig soha semmi nem változik, ugyanis a rendszer ugyanaz. Ugyanabban a keretben, ugyanazokkal a módszerekkel, ugyanaz zajlik le, csak más szereplőkkel. Csak a mozdonyvezetőt cserélték le, de a vonat ugyanazon a sínpályán megy tovább.
A politika mint tér annyira romlott, hogy csak jellemtelen embereket fogad be. Nincs kivétel. Senki nem kerülhet a hatalom közelébe, aki ne a színfalak mögötti világot szolgálná. Én ott voltam bent a sűrűjében. Tapasztalatból beszélek.
A politika egy gúzsba kötött ember tánca. Egy politikusnak csak annyi mozgástere van, amennyi a színpad területe. De döntést ott sem hozhat. Megválogathatja a táncot, az ütemét, még a zenét is, de itt vége az önállóságának.
Még a legalacsonyabb tudatszintű ember is tudja, érzi, hogy ez a rendszer rossz. Mivel a tömegember sem távlatokban, sem vízióban nem tud gondolkodni, így változtatni sem mer és kényelemből a rendszer rabjává válik. Ahogy Hamvas megfogalmazta:
“A többség azon az állásponton van, rugdaljatok, de adjatok enni.”
Ebben a társadalomban nemcsak az ember tudata van szétrugdalva, hanem az ember és ember közötti kapcsolatok is. Az amúgy megosztott, széttöredezett társadalomra ráöntik a politikai megosztottságot, a széthúzást. Ugyanaz a média, ugyanaz a politika, amelyik nemrég következmények nélkül a kísérleti Covid-oltásra terelte birkaként az embereket, amelyik lábbal tiporta a legalapvetőbb szabadságjogokat, most azt harsogja: gyűlöljétek egymást. Úgy lesz változás, úgy lesz jobb, ha minél jobban gyűlölitek egymást.
Hölgyeim és Uraim!
Ebben a rendszerben soha nem lehet változást elérni. Mert ahhoz először nem is a rendszert kell megváltoztatni, hanem önmagunkat. Itt kezdődik a változás. Ami lent, az van fent, a politika tükörképe a magyar társadalomnak. A politika nem felvitte, hanem levitte az emberek tudatszintjét, de csak azért, mert a társadalom erre rezonált. És azért rezonált erre, mert a mai társadalmakban semmilyen szellemi kaszt sincs. Ahogy Hamvas megfogalmazta:
“Szellemi kaszt nélkül élő ember lefejezett társadalomban él.”
Egy ilyen társadalomban a pártszavazás nem remény, hanem illúzió. Csodavárás olyan emberektől, akik a változáshoz a rajtuk múló legkisebb dolgot sem teszik hozzá. Tucatemberek, kirakatemberek verik a mellüket a magyarságukkal, amit meg akarnak menteni. Közvetlenül tapasztaltam, hogy olyan emberek tömege emelkedik a politikai frontra, hogy vezére legyen a változásnak, a jobb világnak, akikben nemhogy harmónia nincs, hanem kész káosz az egész életük. Olyan emberek akarják megmenteni a családokat, akik otthagyták a sajátjukat. Olyan emberekkel találkoztam, akiktől megrémültem és súlyos lelkiismereti gondokat okozott, hogy melléjük kell tennem a hitelességemet. Miközben tudtam, hogy ha pozícióba jutnak, mérhetetlen károkat fognak okozni. Ezek a teljes önismeret hiány, tudatlanság, műveletlenség, a hiúság, a kapzsiság lépcsőjén araszolnak felfelé, és a vak vezet világtalant lelkületével irányítják a változást. Ezért nem kellett nekem a politika világa, és már már az is óriási hiba volt, hogy egyetlen politikusban is bíztam. A politikában egyszerűen nem lehet a kisebbik rosszat választani, mert ilyen nem létezik.
Nem minden színész politikus, de minden politikus színész. Vannak született tehetségek, de előbb-utóbb a legtehetségtelenebb is beletanul az ámításba.
A tömegember nem látja, nem is érdekli, hogy olyanra bízza a sorsát, akiket ha ismerne, a piacon egy bicikliküllőt se venne tőlük. A mai tömegember csak szlogenekre reagál és a lelkét a bizonytalanság, a félelem tartja rettegésben. A félelemben pedig a reményt keresi. A remény pedig a politikus. És ezt elfogadja, mert már nincs annyi öntudata sem, hogy elgondolkozzon azon: alacsonyabb szintű politikai tudat létre tud-e hozni magasabb szintű tudatot, egy virágzó társadalmat. Működhet-e szellemi kaszt nélkül egy társadalom?
A manipuláció tudattorzító hatására a tömegember a politikusban megmentőt lát. Amikor a legutóbbi írásomban azt próbáltam megfogalmazni, hogy az egész választás egy színjáték, és a romániai megsemmisített voksolást hoztam példaként arra, hogy az Önök akarata nem érvényesülhet, rengetegen úgy érezték, elvettem az egyetlen mentőövet az életükből.
Sokat gondolkoztam azon, hogy elvehetem-e bármelyik ember illúzióját? És amikor megfogalmazok valamit, mindig nagy teherként élem át, hogy mi az, amit elmondhatok? Nem azért, mert titkos lenne, hanem azért, mert nem tudom, mit bír el az, akihez eljut. De vajon ráönthetek-e olyan tudást valakire, aminek a terhétől összeomlik? Nyilván nem, de hol van a határ?
És az az igazság, hogy nem is kell nagy tudást tennem valakire, ahhoz, hogy rátapintsak az érzékeny pontokra.
Ön feltette már magában a lényeges kérdéseket? Rend és harmónia van az életében? Biztos? A családban minden rendben van? Megkapják a megfelelő figyelmet a gyerek, a férj vagy feleség? Kiegyensúlyozott kapcsolatban él? Ugye Ön is a magyar kistermelőket segítő kosárközösség hálózatában vásárol és nem jár multihálózatokba? Biztos?
Önzetlen módon hetente milyen önkéntesi tevékenységet vállal be? Kinek és miben segít? Milyen közösséget erősítő tevékenyéget fejt ki?
Havonta milyen könyvet olvas el, amelyből tanul és erősíti a tudatosságát?
Ugye minden héten személyesen találkozik a barátaival? És önfeledten tudnak beszélgetni?
Ugye tudatosan bánik az idejével, nem a rohanó hétköznapok világában folyik ki a legfontosabb kincs, az ideje, mint a homok?
Ugye naponta legalább egyszer el tud mélyülni a gondolataiban?
Nem sorolom a többit, a saját és a társadalmi felelősségvállalás ezer egyéb formáját. Tudom, hogy ezeket a gondolataimat ismét 100 vagy 200 ezren is elolvassák vagy meghallgatják. És azzal is tisztában vagyok, hogy Önöknek a töredéke az, aki azonos önmagával. Aki valóban úgy él, ahogy gondolkodik.
Hölgyeim és Uraim! Lehetnek Önöknek nemes eszméik, telekiabálhatják a világot a magyarságukkal, az értékrendjükkel, odaállhatnak világmegváltó szlogenek mellé, járhatnak minden héten a templomba, sőt be is költözhetnek oda, de amíg a saját életükben nincs harmónia, nem azt csinálják, amit gondolnak, nem élik át az önzetlen szeretet, az önzetlen segítség életérzését, addig az Önök nemes eszméi legfeljebb a társadalmi szkizofrénia kategóriájába tartoznak.
És szavazhatnak Önök annyiszor és annyi emberre, amennyire akarnak, soha nem fog változni semmi, amíg képmutató, álszent saját világukban élnek és nem válnak azokká, akiknek valójában lenniük kellene: tudatos emberekké, akik tudják magukról, hogy küldetésük van, akik kiállnak magukért, kiállnak a családjukért, akik nem hagyják, hogy olcsó politikai színjátékokkal elkábítsák.
Amíg nem ez az életük alapja, sohasem fogják felismerni sem az igazságot, sem a helyes utat, sem azokat a parazitákat, akik politikusként, szakemberként élősködnek Önökön. Örök szellemi szolgaságban fognak élni, nem a valóságot, hanem a képzeletet kergetik, életük csak erőlködés, tudatuk csak az elvetélt illúziók mocsara.
Hölgyeim és Uraim!
Nem fogja Önöket megmenteni senki. A politikus főleg nem.
És Önöknek sem kell megmenteni senkit, aki kívül van a családi és a baráti körön. Sem az országot, sem a világot nem kell megmenteni. Nem kell politikai okokból összeveszni senkivel. Aki önmagát megmenti, az a nemzetét menti meg. Aki a gyermekét, a családját, a legszűkebb környezetét megmenti, az a világot menti meg.
Ne rám hallgassanak, ne engem kövessenek, ne megmondóemberekre várjanak, hanem kezdjenek el tudatos és felelősségteljes életet élni.
Miközben mások mindenféle tanácsokat öntenek Önök elé, gondolják át, hogy mit fogadnak meg, ugyanis, ahogy A Gyűrűk Ura című zseniális könyvben olvassuk:
“A tanács veszélyes ajándék, még ha bölcsek adják bölcseknek is.”
És ez pont abból a helyzetből adódik, amit A Fényhozó című könyvből idéztem be. Mivel teljesen eltérő az emberek tudatszintje, teljesen elveszett idő világmegváltó tervek mellé állni, mert “bátran mondhatja az igazságot, szórhatja szerteszét, mint a magot, nem megy vele semmire.”
Ne mondjuk az igazságot, hanem önmagunkon gyakoroljuk. Nem kell senkit meggyőzni semmiről. Önmagunkat kell meggyőzni a tudatosságról.
Nincs egységes tudás és igazság, ami megvehető, az internetről letölthető, hiszen a tudatszint fejlődéséhez nélkülözhetetlen a felelősségen alapuló egyéni tapasztalat.
A magasabb tudatszintű emberek szó szerint szenvednek ebben a szellemi kaszt nélküli társadalomban. Az elmagányosodás, az elsivárosodás hullámai nap, mint nap ostromolják az életüket. Sokan alig találnak embert, akivel őszintén tudnának beszélni. Lélekölő őrlődés minden nap. Megismertek valamit a magasságból, visszafelé már nem akarnak menni, a hegyen felfelé már elfáradtak, pont ott tartanak, ahol még nem törték át a hazugság felhőfátylait. Így aztán sokan úgy érzik, mintha ködben bolyonganának. Higgyék el, mindenki átéli ezt, aki ezen az úton halad. De tovább kell menni.
A mai emberi tudatszinttel a rendszert nem lehet megváltoztatni. Ezért kell túlélni. Mi vagyunk önmagunk mentőcsónakjai. Mi vagyunk a gyerekeink, barátaink lélekvesztői. Felelősség nélkül nincs túlélés. A felelősségből pedig az fakad, hogy elkezdünk tudatosan élni, tudatosan fejlődni, tudatosan tanulni, tudatosan bánni az időnkkel. Akkor fogjuk látni a lényeget, a veszélyeket, a sziklákat, és ki fogunk tudni térni a hajóinkat elsüllyesztő zátonyok elől. Önök maguk vezetik a saját életük hajóját, ne bízzák másra a kapitányságot.
Hölgyeim és Uraim! Igazság nélkül értelmetlen minden, igazság nélkül az ember nem tud élni. Mattias Desmet A totalitarizmus pszichológiája című könyve óriási hatással volt rám. Amikor súlyos kérdésekben kellett döntenem, ez tartotta bennem a lelket, és az a gondolat, amit Desmet így fogalmazott meg:
“Az igazság kimondása veszélyes, de szükséges. Bármilyen gyümölcsöző is legyen egy adott pillanatban a hamis társadalmi konszenzus, ha állandósul, egy idő után fullasztó színleléssé és képmutatássá fajul minden, ami körbeveszi az emberiséget.”
Államfarmi választások: Fidesz, Tisza, Mi Hazánk – Kire szavazna Hamvas Béla?
“A demokrácia legnagyobb perverzitása a szavazás. Valójában szavazással csak egy dolgot lehet kiválasztani: ki legyen a demokrácia rabjainak az elnyomója, az Államfarm igazi ura.”
Március 15. – Az új világrend első hazai állomása
1848-49-ben Kossuth Lajosék a szabadkőműves eszmeiséget képviselték, egy olyan tervet, amely létrehozza a szabadkőművesek köztársaságait.
Hogyan maradt fenn a Tisza Párt Kapitány Istvánjának impexes világát feltáró könyv?
Az Impexek kora és A kádári Magyarország titkos élete című kötetek még decemberben elfogytak, most pedig sok szeretettel adjuk át a könyvek 7. és 6. utánnyomását.
A globális parazita titkos története - Az Igazság Napja - 2. rész
Bogár László új könyvében arra tesz kísérletet, hogy feltárja a pénz három évezredes, elrejtett történetét – és vele együtt azt a világrendet, amelyet ma is működtet.
A tömeg morálisan sohasem fejlődőképes
Az 1956-os magyar szabadságharc évfordulóján utcára vonult óriási tömegek látványának Orwell-epizódja tablóképe az életünket behálózó abszurditás valóságának. A tömegek korát éljük, amelyben már semmi sem emberi. Az igazság, a lelkiismeret, a bátorság, az empátia, a hősiesség már csak komédiás jelmez, amit a tömegek magukra aggatnak, ebben vonulnak a hősből színésszé vedlett karmesterek vezényletére.
Közösségi média felületeim a Substack-en túl.
YouTube: https://youtube.com/@szakacsarpadcom
Instagram: https://instagram.com/szakacsarpadcom
TikTok: https://tiktok.com/@szakacsarpadcom
Telegram: https://t.me/szakacsarpadcom (ennek előnye, hogy innen egyetlen gombnyomásra letölthetők a podcast adások)
Twitter / X: https://x.com/szakacsarpadcom
Miben tud Ön segíteni?
Amennyiben úgy érzi, írásaink segítenek Önnek tisztábban látni a világban történő eseményeket, kérem, küldje tovább a hírlevelünket ismerőseinek. A megnyitott üzenetnél kattintson arra, hogy “Továbbítás”, és a Címzett mezőbe írja bele azoknak az e-mail címeit, akikről azt gondolja, az adott információ érdekelheti, érintheti. A Substack egy remek blogfelület, de az életünket uraló hatalmas információdömpingben nehéz eljutni azokhoz, akik számára egy-egy bejegyzésünk segíthet a lényeglátásban.
Az elkövetkező időszak legfontosabb értéke nem a pénz, hanem a hiteles információ lesz. Egy olyan szerkesztőséget szeretnék létrehozni, amelynek hivatása és küldetése az igazság keresése. Ebben kérem a támogató együttműködését. A publikációm rendszeres támogatása azt a célt szolgálja, hogy megszabaduljunk az elménket lebéklyózó hazugságoktól és kiutat találjunk a reménytelennek tűnő helyzetekből.
Őszintén köszönöm!
Bár csak felületesen olvastam el még a cikket, megkockáztatom, hogy nem teszek nagy hibát, ha azt mondom, jelenlegi információim alapján továbbra is ragaszkodok az előző cikk alá megírt hosszú kommentemhez, ugyanis:
- Még mindig nem tudom, hogy pontosan mi a probléma a Mi Hazánk Mozgalommal, ami kiváltotta azt, hogy Szakács Árpád többé már nem támogatja a pártot. Nem látok-hallok elég részletet, hogy mik azok a belső szétbontó erők, amelyek idáig vezettek. Azért javasoltam a nyílt vitát, hogy a néző mindkét oldalt meg tudja hallgatni, ne legyen egyoldalú a beszámoló. De hát azt meg már megtudhattuk, hogy Árpád nem vállalja. Talán ennek racionális oka van, de nem tudom. Toroczkai hozzáállását addig is pozitívabbnak találom, hogy elmegy minden beszélgetésre, amire meghívják, és ezt hitelesebbnek is tartom.
- Oké, láttuk, hogy Novák Hunor oltáspárti, de arról nem láttam elég híradást, hogy Előd és Hunor milyen viszonyban vannak egymással. Az index szerint eléggé ellenséges: https://index.hu/belfold/2026/03/10/novak-hunor-oltas-novak-elod-reakcio-oltasvita-magyarorszag-mi-hazank-mozgalom-duro-dora/ . Nekem ez elég meggyőző. Hogy miért nem beszél arról, hogy a gyerekei kaptak-e oltást, nem tudom, bármi lehet, nem feltétlenül kellene itt rosszat gondolni, amíg nem tudjuk az igazságot. Feltételezhető, hogy Előd hibázott a testvére nyomására, és nem akarja bevallani. Ez persze csak feltételezés. Lehet, hogy most magamnak akarom bemesélni azt, ami nem is feltétlenül úgy volt. De mivel eddig nem adott különösebb okot nekem Előd arra, hogy feltételezzek valami rosszat inkább, ezért nem fogom azt tenni, vagyis, amit eddig nyilvánosan tanúsított Novák Előd, én ahhoz tudom tartani magam. Az, hogy nem akarja bevallani a hibáját, ha netán ez történt, szerintem nem felelős magatartás, a COVID rulett c. könyv írója ezt jobban csinálta. Valóban az ilyesmi tud csorbítani egy párttag vélt hitelességén.
- Amit én látok, hogy kifejezetten javult Előd hozzáállása a gyerekoltás témához, amióta Árpád felszólalt, ez szerintem jót tett a pártnak. Pontosan erre van szükségünk, hogy az MHM meghallgassa a szakértőket. Lehet, hogy így sikerült csak elérni, de én látok javulást.
- Abban viszont nem hiszek, hogy teljesen elvegyük a reményt az embertől, és ezt már megírtam, hogy miért. Egy reményvesztett ember csak kimenekülne az országból, amivel a TISZA="FIDESZ 2" kétpárti hazug rendszert erősíti.
- Amit a NEXUS TV csinál, amúgy alapjában véve pozitív: ne várjuk senkitől, hogy javulást hozzon, hanem legyen a saját ura. Emellett attól még szerintem nem baj, ha az MHM-nek is megszavazza a bizalmat, ugyanis kelleni fog hozzá a politikai erő is.
Természetesen én is tévedhetek, és nyugodtan bárki javítson ki. De ahhoz tisztábban kellene látnom. Ehhez megfogható tények kellenek.