Miért lett Bíró Ferenc a nép ellensége?
Az elmúlt évek egyik legfontosabb interjúját ajánlom a figyelmükbe
Hogyan írta meg Henrik Ibsen 1882-ben Bíró Ferenc mai történetét, aki azt gondolta Magyarországon, hogy a törvény mindenkire vonatkozik?
A hatalom természetéről sok mindent elárul, hogyan bánik azokkal az emberekkel, akiket eredetileg maga hívott el egy feladat végrehajtására. Mert egy intézmény valódi értékét nem akkor lehet lemérni, amikor hallgat, amikor alkalmazkodik, amikor díszletként szolgál egy politikai rendszer fenntartásához. Az igazi próba akkor következik be, amikor az intézmény vezetője komolyan veszi saját törvényi kötelezettségeit, és elhiszi, hogy a rá bízott feladat nem puszta formalitás.
Bíró Ferenc története ebből a szempontból jóval több egy személyes konfliktusnál. Nem egyszerűen egy állami vezető és a politikai hatalom közötti összecsapásról szól. Sokkal inkább arról a különös magyar valóságról, amelyben lassan már gyanússá válik az a szereplő, aki nem valamelyik politikai tábor megbízottjaként, hanem saját munkaköri leírása szerint kíván működni.
Az Integritás Hatóság létrehozása önmagában is különös történelmi pillanat terméke volt. Magyarország és az Európai Unió között évek óta húzódó bizalmi válság közepette hozták létre az intézményt, amelynek deklarált feladata a közpénzek felhasználásának ellenőrzése, a korrupciós kockázatok feltárása és az uniós források védelme lett. Már a létrejötte körül is ott lebegett a kérdés: valódi ellenőrző szerv születik-e, vagy csupán egy olyan konstrukció, amelynek elsődleges szerepe Brüsszel megnyugtatása?
Bíró Ferenc elmondása szerint ő az első lehetőségben hitt. Nem politikai küldetésként tekintett a feladatra, hanem szakmai kihívásként. A multinacionális vállalati világból érkezett vezető abban a meggyőződésben vállalta el a megbízatást, hogy a szabályoknak jelentőségük van, az ellenőrzésnek funkciója van, és a törvények nem csupán addig érvényesek, amíg nem sértenek politikai érdekeket. Már önmagában figyelemre méltó körülmény, hogy saját állítása szerint korábbi jövedelmének töredékéért vállalta a pozíciót. A mai magyar közéletben, ahol szinte minden döntés mögött valamilyen önérdeket vagy feltételezett politikai, esetleg gazdasági motivációt keresünk, ez a mozzanat különös jelentőséget kap.
A kijózanodás azonban gyorsan megérkezett.
Első brüsszeli tárgyalásain nem partnerként fogadták, hanem gyanúsítottként. Nem arra voltak kíváncsiak, hogyan kívánja felépíteni az új intézményt, hanem arra, hogy valóban független szereplő-e. A bizalmatlanság nem a személyének szólt, hanem annak az országnak, amelyet képviselt. Az Európai Bizottság tisztviselői mögött ott húzódott egy évtizedes tapasztalat: Magyarországról érkező intézményi garanciákat már nem hittek el pusztán azért, mert papírra voltak írva.
Ám miközben Brüsszelben Bíró Ferenc függetlenségét vonták kétségbe, idehaza másfajta gyanakvás fogadta. A magyar politikai rendszer ugyanis hosszú idő alatt hozzászokott ahhoz, hogy minden szereplőt valamelyik oldalhoz soroljon. Aki kritikát fogalmaz meg, azt azzal gyanúsítják, hogy ellenzéki érdekeket szolgál. Aki mindenre bólogat, az a hatalom emberének számít. A köztes tér lassan megszűnt létezni. Ebben a légkörben egy olyan intézményvezető, aki sem politikai zászlót, sem ideológiai identitást nem kíván magára aggatni, szinte értelmezhetetlenné vált.
Bíró Ferenc visszaemlékezéseiben különös hangsúllyal jelenik meg ez az állapot. Hol a rendszer emberének, hol annak ellenségének bélyegezték. A címkék változtak, a bizalmatlanság maradt. Mintha a magyar nyilvánosság már képtelen volna elképzelni, hogy valaki egyszerűen csak azt akarja tenni, amire törvény kötelezi.
A fordulópont saját elmondása szerint 2024-ben következett be. Ekkorra az Integritás Hatóság már nem csupán létezett, hanem működni kezdett. Vizsgálatok indultak, ellenőrzések zajlottak, és olyan intézményeknél jelentek meg a hatóság munkatársai, ahol az ellenőrzés ténye önmagában is érzékeny kérdéseket vetett fel. Különösen jelentősnek tartja az Országos Kórházi Főigazgatóságnál végzett vizsgálatot, amely szerinte világossá tette, hogy az intézmény nem kíván statisztaszerepet vállalni.
Itt érkezünk el a történet legfontosabb pontjához. Nem azért, mert bizonyított tényről van szó, hanem azért, mert ha az állítás igaz, akkor súlyos következményekkel járó kérdéseket vet fel a magyar állam működéséről.
Bíró Ferenc azt állítja, hogy 2024 májusában az Igazságügyi Minisztériumban olyan találkozón vett részt, ahol jelen volt az akkori igazságügyi miniszter és az európai ügyekért felelős tárcavezető is. Beszámolója szerint ezen a megbeszélésen arra próbálták rávenni, hogy hagyjon fel bizonyos vizsgálatokkal, illetve ne végezze a munkáját a törvény által meghatározott módon.
Ennek az epizódnak nem az a lényege, hogy pontosan milyen mondatok hangzottak el egy zárt ajtók mögötti megbeszélésen. Sokkal inkább arról, milyen állapotba jut egy politikai rendszer, amikor az ellenőrzést már nem a működés természetes részének, hanem kellemetlen akadálynak tekinti. Amikor a törvény végrehajtása nem magától értetődő kötelesség, hanem alku tárgya lesz. Amikor az intézményi autonómia csak addig elfogadható, amíg nem érint politikai korrupciós érdekeket.
A modern állam egyik legfontosabb ismérvének éppen annak kellene lennie, hogy a szabályok személyektől függetlenül működnek. Hogy az ellenőrző szervek nem azért léteznek, hogy igazolják a hatalmat, hanem azért, hogy szükség esetén korlátot állítsanak elé. A történelem tanúsága szerint azonban minden politikai rendszer hajlamos arra, hogy idővel saját magát azonosítsa az állammal, saját érdekeit a közérdekkel, saját döntéseit pedig a törvénnyel. Ettől a pillanattól kezdve pedig minden ellenőrzés fenyegetésnek tűnik.
Bíró Ferenc története nem egy ember története. Nem is csupán az Integritás Hatóság története. Hanem annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy létezhet-e még Magyarországon olyan intézményi szereplő, amely nem politikai lojalitásból, hanem törvényi kötelezettségből indul ki. Létezhet-e olyan hivatal, amely nem a hatalom meghosszabbított karja, hanem annak ellenőrzője kíván lenni.
Bíró Ferenc az az ember, aki három év alatt szembesült azzal a felismeréssel, amelyet a magyar közélet szereplői közül sokan jól ismernek: a törvények létezése és a törvények érvényesülése nem ugyanaz. A kettő között pedig olykor igen nagy a szakadék.
Azért osztom most meg a Bíró Ferenccel készül interjút, mert a mai nap a régi rendszer vádhatósága, a Központi Nyomozó Főügyészség vádat emelt Bíró Ferenc ellen hűtlen kezelés és más bűncselekmények miatt. Ez semmi más, mint a bosszúhadjárat kiteljesedése, amiért feltárta az, amit valakik nem akartak, hogy feltárjon.
A másik ok: személyesen azonosulni tudtam Bíró Ferenc történetével. Magam is ezerszer átmentem azon a nehéz ösvényen, amelyen gyanakvás vett körül, az, hogy “kinek vagyok az embere?” Nagyon kevesen fogadták el, hogy senkié. Hol a rendszer embere, hol annak ellensége voltam. Hol az egyik párt embere voltam, hol a másiké. Amikor pedig az igazságot választottam, azonnal árulónak kiáltottak ki.
És a harmadik ok: én is belülről ismertem a rendszert. Igaz más területeit, de a mintázatok ugyanazok. Igaz, engem börtönnel még nem fenyegettek, de a vállalkozásaimat megpróbálták ellehetetleníteni.
Semmilyen jogi érvvel nem tudok Bíró Ferenc elé állni, megvédeni, de tudom, érzem, hogy igaza van. Egy olyan világban élünk, amelyet a Bikini együttes úgy énekelt meg, hogy “az igazság csak úgy győzhet, ha áthágja a törvényeket.”
Valakik Bíró Ferencet az ügyészségi bosszúhadjárat keretében mára a nép ellenségévé próbálják tenni. Pontosan, mint Ibsen főhősét A nép ellensége című zseniális könyvben, amikor Dr. Thomas Stockmann fürdőorvos felfedezi, hogy egy kisváros legfőbb gazdasági motorját jelentő gyógyfürdő vize súlyosan fertőzött. Az orvos kötelességének érzi, hogy nyilvánosságra hozza az igazságot a polgárok egészsége érdekében.
A fordulat itt is - mint Bíró Ferenc minisztériumi esetében - egy zárt ajtók mögötti beszélgetésben csúcsosodik ki. A város polgármestere (aki mellesleg Stockmann saját fivére) és a helyi gazdasági és sajtó elit képviselői megpróbálják rávenni az orvost, hogy hallgassa el a vizsgálati eredményeket, vagy változtassa meg a jelentését. Azzal zsarolják, hogy a fürdő bezárása és a csatornázás átépítése gazdasági csődbe vinné a várost, és tönkretenné a közösséget.
A hatalom képviselői Ibsen művében is úgy tesznek, mintha a törvény és az igazság alku tárgya lenne. Stockmann doktortól nem azt kérik, hogy ne legyen jó szakember, hanem azt, hogy a “közérdek” (valójában a politikai és anyagi haszon) nevében kössön kompromisszumot.
Stockmann nem hajlandó statisztaszerepet vállalni. Amikor látja, hogy a helyi újság és a tisztségviselők mind elfordulnak tőle az egyéni érdekeik miatt, teljesen elutasítja a megalkuvást. Inkább vállalja, hogy megbélyegzik, elveszíti az állását, és a házát kővel dobálják.
Ibsen drámájának legfőbb tanulsága hajszálpontosan megegyezik Bíró Ferenc sorsával. A mű bemutatja, hogyan válik a politikai gépezet és a “kompakt többség” képtelenné az önellenőrzésre. A rendszer a korrekciót (a fertőzés tényét) nem a működés természetes és javítandó részének tekinti, hanem egy elnyomandó, kellemetlen akadálynak. Amikor az intézményi tisztesség ütközik a hatalmi érdekekkel, a rendszer azonnal az egyén elnémítására törekszik.
A történet végén a magára maradt Stockmann doktor kimondja a mű híres tételmondatát, amely a Bíró Ferenc által leírt magányos intézményi küzdelem mottója is lehetne: „A legerősebb ember a világon az, aki a leginkább egyedül van.”
Mit tehetnénk hozzá, majd 150 évvel később Ibsen történetéhez? Bíró Ferenc erős ember. De azért nem kellene hagyjuk, hogy egyedül maradjon...
Könyvcsomag-ajánló: Tanácsköztársaság haladóknak
Meg lehet-e érteni egy történelmi kataklizmát pusztán egyetlen könyvből? A Tanácsköztársaság “haladó” könyvcsomag éppen erre ad határozott választ: nem. Ez a 12 kötetből álló gyűjtemény különböző nézőpontokból, naplókból, visszaemlékezésekből és elemzésekből rajzolja meg az 1918–1920 közötti időszak sokrétegű valóságát. Egy korszakét, amelyben a háborús vereség, a politikai kísérletek és az ideológiai harcok egyszerre alakították a mindennapokat. Ez a kollekció azoknak szól, akik a történelmet nem lezárt múltnak, hanem élő kérdésnek tekintik. Mert a valódi tét nem csupán az, hogy mi történt 1919-ben, hanem az, hogy miként gondolkodunk róla napjainkban.
Hogyan és miért jutott uralomra Magyar Péter világa?
Ma nem a tömeggel szemben kell küzdeni, hanem az a legnagyobb kihívás, hogy megtalálják egymást a gondolkodó emberek, és megőrizzék a tiszta tudatukat.
Ezek ugyanazok! – Miért jöttek vissza a rombolás hiénái?
2019-ben Magyarország összes megyei napilapja központi szerkesztőségének főszerkesztőjeként Kelet-Közép Európa legnagyobb médiavállalkozásának egyik legbefolyásosabb, legismertebb személyisége voltam. A Kinek a kulturális diktatúrája? című cikksorozatom
Kun Bélától Magyar Péterig: hogyan formálja a múlt a jövőnket?
A mai folyamatok sok szempontból kísértetiesen emlékeztetnek arra az időszakra, amely 1918–1919-ben Magyarországot a káosz, majd a bolsevik diktatúra felé sodorta.
A radikális jobboldal pincérei
A Mi Hazánk és a szavazórétege semmi mást nem csinál most, mint kiszolgálja a pillanatnyi politikai megrendelőket (és a populizmuson keresztül a tömegek legalacsonyabb ösztöneit), miközben a tálcán valójában az ország jövőjét hordja szét.
Közösségi média felületeim a Substack-en túl:
YouTube: https://youtube.com/@szakacsarpadcom
Instagram: https://instagram.com/szakacsarpadcom
TikTok: https://tiktok.com/@szakacsarpadcom
Telegram: https://t.me/szakacsarpadcom
Twitter / X: https://x.com/szakacsarpadcom
Miben tud Ön segíteni?
Amennyiben úgy érzi, írásaink segítenek Önnek tisztábban látni a világban történő eseményeket, kérem, küldje tovább a hírlevelünket ismerőseinek. A megnyitott üzenetnél kattintson arra, hogy “Továbbítás”, és a Címzett mezőbe írja bele azoknak az e-mail címeit, akikről azt gondolja, az adott információ érdekelheti, érintheti. A Substack egy remek blogfelület, de az életünket uraló hatalmas információdömpingben nehéz eljutni azokhoz, akik számára egy-egy bejegyzésünk segíthet a lényeglátásban.
Az elkövetkező időszak legfontosabb értéke nem a pénz, hanem a hiteles információ lesz. Egy olyan szerkesztőséget szeretnék létrehozni, amelynek hivatása és küldetése az igazság keresése. Ebben kérem a támogató együttműködését. A publikációm rendszeres támogatása azt a célt szolgálja, hogy megszabaduljunk az elménket lebéklyózó hazugságoktól és kiutat találjunk a reménytelennek tűnő helyzetekből.
Egy másik cikk alatti kommentben említettem nemrég Semmelweist. Ő is csak azt akarta, hogy ne haljanak meg az anyák a kórházi szülés után, de hát kellemetlen volt az orvostársadalomnak az ügy, úgyhogy inkább aljas módon tőrbe csalták és kinyírták.
Épp tegnap néztem, vagyis csak az első perceket. Annyi elég volt, hogy lássam az abszolút kiválóságot, a ragyogó tiszta tekintetet, okfejtést, de nem mélyültem el : ezért az írásért köszönet ! Vannak, lesznek ismerősök akik KIÁLLNAK ÉRTE a mindegymelyik oldalon és ez elindíthatja végre a beszélgetéseket.